Olvasgattam ma egy könyvből, aminek a címe "How to survive 2012". Azon túl, hogy mennyit és mit hiszek el a szerző gondolataiból, az a bizonyosság bennem, hogy valami fog történni. Nem is biztos, hogy van okom, jogom, szükségem kutatni azt, hogy mi történik, inkább azt kell éreznem, hogy nekem mit kell tennem addig, és akkor.
Írtam IDE, a kundalini jóga blogomba is egy bejegyzést erről, klikk.
Az én válaszom a túlélés. Ezt kell tennünk.
Ha nem mosakszol minden nap, attól még fel tudsz kelni. Le tudsz este feküdni. Ha nem takarítod a lakásod minden nap, attól még - gondolom, egy ideig - tudsz benne létezni.
Aztán persze inkább elmész otthonról...
Ugyanígy tudsz létezni, ha nem meditálsz minden nap. Ha nem tisztítod ki a gondolataidat, nem pihenteted a racionális, mindig pörgő agyféltekédet...
Tudsz létezni. De élet az?
Ha nem meditálsz, az istent, a magasságosat, a csodálatosat kívül fogod keresni. Hiszen belül nincs rend, nincs tisztaság, nincs nyugalom. Inkább kimész belőle.
Ha nem tisztítod ki minden nap a fejedet attól a sok, túlnyomórészt felesleges gondolattól és adattól, amik megtalálnak téged, akkor az élet nem lesz élhető. Nem lesz bírható.
De biztos, hogy a RESET gombot tudatmódosító szerrel kell megnyomnod?
Egyfajta izzadás. Egyfajta lélekjelenlét. És egyfajta csoportjelenlét.
Valahogyan így foglalhatnám össze az izzasztókunyhóbeli szertartást, illetve, ami még ennél is fontosabb, a rám tett hatását.
Ha fizikailag nézzük, akkor az izzasztókunyhó a szaunához hasonlít, és a török gőzfürdőhöz. Valahol a kettő között van. A meleg a szaunára emlékeztet, amikor behozzák a takarókkal befedett kunyhó közepére a felhevített köveket. Aztán jön a víz, ami vödörnyi. Vagy még több vödörnyi. Mikor ráöntik, bizony kapdosom a fejem, szinte kapaszkodom a hideg földbe a talpam alatt, és csak imádkozom, hogy el ne veszítsem az eszméletemet.
Persze ez csak az érzet. A kicsi hely, a sok ember okozza. Bár meleg van, de nem melegebb, mint a szaunában. Bár rengeteg a vízgőz, de még énekelni is marad erőnk. Sőt, így talán jobb is. Ahogyan a szaunában is jobb beszélgetni, jobban telik az idő, jobban hat a meleg, úgy itt, az izzasztókunyhóban is könnyebb "kibírni" a meleget.
Amikor először voltam, meglepődtem egy várandós kismamán. A szauna tiltott ebben a helyzetben, nem így az izzasztókunyhó. Furcsa volt, de aztán én magam is elhittem, hogy ez másfajta meleg. Valahogy puhább és furcsább, ahogy a rengeteg víz lecsapódik a ruhán, fürdőruhán, kendőn, amit éppen benn viselünk.
Míg a szaunában nem melegedett fel ott a bőröm és a bőr alatti réteg, ahol volt rajtam ruha, addig a kunyhóban minden ugyanolyan csöpögős és meleg volt. Az izzadságom összekeveredett a rám csapódott vízgőzzel, és szinte lefürdetett.
A szertartásrésze függ a vezetőtől. Ahol én voltam, Devalon és magyarországi mestertársa, Péter vezetett. Négy részből állt a teljes izzasztókunyhó szertartás, négyszer hoztak be új köveket vasvillával a kunyhóba, négyszer öntözték meg vízzel, négyszer énekeltünk. Minden szakasz másnak lett felajánlva, a tisztulásnak, a gyógyulásnak, a közösségnek, a mindenségnek.
A fizikai és a szellemi rész együtt adja az izzasztókunyhó szertartás jellegét, és hatását. Míg a szauna csak fizikai, addig a régi fürdőzések, a török gőzfürdő sokkal több személyes, szertartásszerű vagyis szellemre, lélekre ható apró kockából állt össze.
Az izzasztókunyhót önismereti, elmélyülési, tisztulási, szertartási, és persze egészségügyi okokból is érdemes időnként utunkba ejteni. Én a meditációs és tisztulási célt kerestem, és meg is találtam benne.
Nem mintha a szauna ellen lennék. Én meg tudom teremteni a saját belső szertartásaimat, csupán a szaunázók sokasága ezt másképp gondolja. Vagyis nehéz úgy szertartásosságot vinni valamibe, hogy a többiek, akivel együtt vagy, nem vesznek részt benne.
Talán ezért is érdemes elmenni egy ilyen igazi SZER-TARTÁSra.
Érzelmi sokk előzei meg - ez a félmondatos tartalma annak az újságcikknek, amit találtam.
Eredménye számomra nem meglepő, tudjuk, érezzük, hogy teljes emberi lények vagyunk, fizikai érzelmi és szellemi valónkban.
Amiben nem vagyunk bizonyosak, hogy ami kialakult, az el is tűnhet, vagyis vissza is alakulhat. Erről szól ez a cikk is, és persze a tapasztalatunk is azt mutatja, hogy a rák gyógyítása lehetséges.
Nem készültek még arra kimutatások, pedig borítékolom, hogy tárnának fel pozitív összefüggéseket, hogy a gyógyulásoknál mennyi volt a lelki segítség. Ugyanis ennek a tanulmánynak pont ez a lényege, hgoy bár az elváltozást fizikai szinten érezzük, ha a kialakulásában volt érzelmi hatás, akkor a gyógyításában is lenni kell érzelmi elemnek is.
Számomra ez nem jelenti a fizikai módszerek hanyagolását, ugyanis ami lement fizikai szintre, azzal fizikai módszerekkel kell bánnunk. De az érzelmi részével pedig érzelmi módszerekkel: megértéssel, átérzéssel, beleérzéssel, megfogalmazással, kiéléssel.
Érzelmi segítséggel.
Az IPM-ben épp most hónapban olvastam, hogy Angliában kórházi nővérek felvételi tesztjéban az EQ, vagyis érzelmi intelligencia vizsgálata is benne van. Nem véletlenül. Ha már egyszer GYÓGYítani akarunk...
Ez is a vízöntő korszak sajátossága, hogy ennyire "tudatossá" váltak a dolgok, a változások, a megélendők.
De ha tudatos, akkor tudatunkkal befolyásolható is. Nemdebár?
Vagy fordítva kellene mondanom? Pénz és a szerelem? Mert a szerelem ismert, még ha soha meg nem érthetjük is. De a pénzt oly kevéssé ismerjük... És mégis használjuk nap mint nap.
Vagy a pénz használ minket?
Fizikailag megjelenő a pénz, vagy csak energiaszintű, mert nem láthatjuk, de érezzük hatását - ez akár a hitel, akár a bankszámla, akár a kártyafizetés.
Nehéz kérdések.
De erről találtam egy filmet, amit beszúrni nem tudok, így hát meghivatkozom.
Itt, az EzVanKiadó lapján, az oldal közepe felé, a MEGJELENT cím szövege mellett.
A szerelemről majd máskor. Arról egyébként jobban szeretek írni.
Élelem, ruha és hajlék - erre van szüksége mindenkinek. Így ezt akarjuk elsődlegesen "cseretermékként" megkapni.
Ezért van szükségünk pénzre. Vagy mégsem? Vagy a kín, boldogság, a remény, a fájdalom, a motiváció, az elkeseredettség, vagyis az érzések ugyanúgy kapcsolódhatnak ehhez is? Mert ha így van, akkor ez is egy eszköz csupán. Ha akarjuk, adunk neki teret, hogy érzéseket hozzon létre rajtunk. Ha nem akarjuk, nem adunk neki teret, vagyis nem kapcsolunk hozzá érzéslehetőséget.
A rendszer logikája egyszerű.
Amit beeresztünk életünkbe, az benne van.
De hogy elvegyem a kedvünket az össze-vissza teremtéstől, el kell mondani, hogy amit létrehozunk, annak ellentétét is. Ha létrehozta valaki a nagy gazdagságot, létrehozza a nagy szegénységet is.
A film azt mondja, hogy létrehozták a semmiből a pénzt, így egyszer, ha eljön az ideje, és a film szerint is nemsokára eljön, össze is omlik. Amit létrehoznak, az el is veszik. Közte persze megvan, és most megvan, szeretjük is. Vagy már ez sem igaz?
De eljön az idő, amikor az összeomlás után valami borzasztó jön. Anarchia, pénztelenség, teljes kétpólusóság.
Nem éppen szívderítő.
Megkockáztatom, mert ezt látom.
Rengetegen vannak csodálatosnak látszó kapcsolatokban, szépen, látszólagos gondok nélkül, hangos szó nélkül, ugyanúgy minden nap. Legfeljebb torokfájás, legfeljebb lábtörés, de az is csak a gyerekeknek.
Nincs semmi, ami máshogyan lenne.
POSVÁNY.
Ez az, amikor megrekedtél.
Ez az, amikor nem mersz továbblépni, amikor elítéled azokat, akik váltanak, akik mennek, fájdalommal teli utakon, elítéled, aki veszekszik, keresi magát és a lehetőségeit.
Sajnálkozol azokon, akik könnyes szemmel állnak az út mellett, és tüzet fújsz másokra, akik eldobják előző életüket.
Abban igazad van, hogy eldobni semmit nem lehet, mert az visszatér.
De nem bátrabbak azok, akik mernek váltani, mernek menni, és merik eldobni azt, ami úgyis visszaszáll majd rájuk, de vállalják ezt is!
Te, aki ülsz otthon, sörrel a kezedben, vagy éppen a játszótér szélén, nézve azokat, akik még tényleg élnek, akik játszanak, el sem mersz gondolkodni azon, hogy van-e életed!
Úgy értem, hogy saját életed.
Én most fejet hajtok azok előtt, akik életük közepén is mennek, tanulnak, egyetemre járnak, mert haladni akarnak. Sőt, nemcsak akarnak, de haladnak is.
A saját életükkel. Mernek belépni az igazi, az őszinte, az illúziómentes életbe, legalább egy időre TrueVille állampolgárai lesznek. Hiszen a LélekErdőben csak a saját életed élheted.
Ez a vízöntő korszak hívó szava.
Mennyien mondják most, és én is csak visszhangozni tudom, mert az én hangom ugyan ehhez kevés. Én csak magamban tudom elég hangosan mondani, vagy olyanok körében, akiket jól ismerek.
Nem felületes ismeretségek ezek, és nem is régiek. Öröktől fogva vannak.
Mint mikor egy ismeretlen ismerősnek a szemébe nézve egyszerre teljes bizonyossággal mondod, érzed, kívánod, elvárod, vagyis belűről tudod, hogy szerepe van az életedben, és te ugyanígy benne vagy az övében.
Eljött az idő arra, hogy alkossunk.
Félelem és megakadás nélkül, könnyedén, ahogyan most ezek a sorok kifolynak az ujjaim közül. Könnyedén, ahogyan a nyári eső beterít, és utána a kisütő nap sugarai megszárítanak.
Könnyedén, ugye?
Olyan, mintha már csak dalolni tudnék. Nincs nehézkes nyögés, nincs kínlódás a billentyűkkel, és a félregépelés is mintha alábbhagyott volna erre a pár percre. Azért, csakis azért, mert ezt írtam le. ami rajtam kívül még sok mindenkinek hozza azt a hasonló érzést: "eljött az idő- az én időm".
Elérkezett a kor, amiben a TrueVille emberek tudatossága kivirágzik.
Egy.
Nem számolás, nem azért mondom.
Csupán azt érzem, hogy minden, amit teszünk, egy kör mentén értelmezhető. Úgy gondoljuk, hogy megyünk előre, pedig a lavór szélén menetelünk. Előre, persze hogy előre.
Azért nem bilit mondtam, mert kicsit nagyobb körre gondoltam, először.
Lehet akkorát is képzelni, mint a Föld maga. Megyünk előre, és egyszer visszajutunk, mint a 80 nap alatt a föld körül regényben.
Így érzem én azt, hogy a születés és a halál egy pontban van. Egy az ura, egy téridőben történik.
Az egyik a kezdet, a másik a vég.
De ha egy, akkor vajon melyik melyik? A normál gondolatmenetünk szerint a születés a kezdet, és a halál a vége. A kereszténység szerint a halál csupán a kezdet. A magzat szerint pedig a születés a vég. Az ő ismert kis életének a vége.
Hiszen nem mindegy, honnan nézzük :-) A lényeg csak az, hogy tudjuk, mikor mi miért történik.
Szomorú aktualitása van a mai napi bejegyzésemnek. Név nélkül teszem, jó? Nagyon intim az ügy.
Párkapcsolatról lesz szó.
Bonyolítva azzal, hogy jön a baba.
Mennyi ilyet hallok manapság! Jön a baba, és a férj menni akar. Nem is tudja, hogy hová. Nem tudja, hogy vállalja-e a felelősséget. A gyerek felelősségét. A gyerekvállalás felelősségét. Igen ám, de már vállalta!
Szerintem.
De ő, a férj másképp gondolja.
Hímes tojáson járkálok, amikor azt mondom, hogy menni kell előre. A férj, a feleség, és a baba a pocakban.
Azonban őszinteségük (ma TrueVille-ben jártunk ugyanis) új határokat feszeget.
Az egy anya egy apa +gyerekek modell itt, Európában, és persze még jópár más helyen is kizárólagosnak látszik. Pedig van jópár más modell is.
Egy apa, jópár anya, és sok-sok gyerek. Mindegyik együtt, egy nagy törzsben, vagy szektaszerűen, kibékülve vagy megbékélve egymással. Jó ez a férfinak? Biztosan, mert ő máshogy is dönthetne. Jó az asszonyoknak? Sokszor nem kérdezik meg őket, hiszen ez a szokás. Alapvetően a gyerekek egy nagyon nyitott légkörben nőnek fel.
Egy anya, sőt több nővér, mint anyák, gyerekek. Az apák léteznek, de nem élnek velük, matriarchátus van. A férfiak, vagyis ez esetben a fivérek élnek ebben a háztartásban, és nevelik a gyerekeket, amelyek a nővéreiké. A sajátjuk szerteszéjjel van mindenfelé, más ilyen anyás házakban. Nincs féltékenység, a nő annyi gyereket vállal, amit ő gondol, és fel is nevelik. Apakép van.
Sok apa, sok anya, gyerekek - felvilágosult társadalmak újfajta hálószobája. Időben megosztva. Elvált-újraházasodott létforma. Néha itt a gyerek, sőt minden gyerek, néha ott, mindenki happy, mindenkinél van a gyerek. Egyre többször. Lehet, hogy csak nekem idegen? Valószínűleg.
Miért akkor ez a "engem szeressen, ne mást" sőt "csak engem szeressen" szöveg? Miért is ne szerethetne a férfi több nőt is... Nos, ez a probléma. A feleség szeretné, ha csak ő lenne a férj eszében, szívében, karjaiban. A férj pedig ... nos ő csak az ösztöneit, a gondolatait követné. És ha nem engedik, akkor szabadulni akar.
Túl könnyű lenne elítélni egyik vagy másik oldalt. Változnak az idők. A gyerekek meg jönnek.
Az biztos, hogy az a régi felfogás - minő unalmas, egy apa, egy anya és gyerekek - ósdinak tűnik, ha meg akarjuk tartani a férjet mint társat.
Nos, ilyen környezetekben nőnek fel az új évezred indigó és kristály gyernekei.
Az én kérdesem pedig újra: ha szükségünk van társra, akkor vajon mennyire?
Sokfajta szertartás van, lehet esküvői, halotti, karácsonyi, van szertartása a Valentin napi vacsorának, és lehet persze akár a munkakezdésnek is.
Most egy szép filmet mutatok, ami izzasztókunyhóról szól. Ez voltaképpen egy izzadás, ami elsőre nem különbözne a gőzben vagy a szaunában történő izzadástól, bár érdemes lenne ezt is kielemezni. A másik oldal viszont nagyon is különbözik. Ez pedig a szertartás. Itt van szertartás. Itt felkészítjük a lelkünket, ezért a testünk is készül - vagyis többet is bír ki a melegből. Ezáltal több élmény ér el bennünket a testünkön keresztül a tudatunkig, és még mélyebben, a lelkünkig.
Az Izzasztókunyhó szertartási részét - ahogy épül a kunyhó, ahogy a tűz rakódik, ahogy várakoznak a kendőbe burkolt résztvevők, ahogy ...
Tudom, tudod te is, hogy nem teljes így a kép, hiszen érezni kellene. Viszont legalább bemutatja azt, amire a kérdések vonatkoznak. A hatását meg persze érezni kell, bár egyszer lehet, hogy megpróbálom szavakba önteni.
Jó az önismeretre, sokaknak betegségekre, felismerésekre, és persze időtöltésnek sem utolsó.
Légy üdvözölve. Lélekerdő befogad.
Welcome in Trueville!
Ui: már ha szeretnél bejönni.
Itt nem lehet ilyet találni.
Az élet nem szokta figyelmeztetni azt, aki rálép az ő útjára...
Rengeteg jel ér el mindannyiunkat, naponta.
Rengeteg kín, öröm, érzés kerít hatalmába naponta.
Ha már érdekel.
Ha még nem, akkor meg sem találjuk a bejáratot.
Egy kis tudatosság a midnennapokban. Ennyi csupán.
A TV torony mellett balra.
(Be nem kapcsolt TV állásnál, de remélem, ezt nem is kell mondanom :-)))
Az életben, és elég sokáig, hazudni kell.
Csak az élete végén, jobb esetben a delén jut el az isten lánya, vagy fia arra a pontra, amikor elkezdi ezt a fenti mondatot magában ismételgetni. Ez a rácsodálkozás lépése, a tudatosításé.
Később pedig felmerül benne, na nem gyorsan, csak egészen lassacskán, és elkülönült pillanatokra, hogy talán mégsem így kell legyen.
Persze, elkezd azzal takarózni, hogy ő az igazat mondja. Igen, de már tudja, hogy csak az igazat, és nem a valódit.
Másnak talán már nem hazudik, de magának még mindig.
Hazudik az élet értelméről, a kínok mibenlétéről, a gyengeségéről, és a boldogtalanságáról.
Aztán egyszercsak, és jobb előbb, mint utóbb, de persze e kettő erősen relatív, kibukik belőle egy olyan mondat "most szarban vagyok".
Kevésnek érződik, pedig ez hatalmas lépés.
Innen bejuthat egy csodálatos városba, mintha ez lenne a kulcs a városkapuhoz, mintha a zöld kis emberke rácsatolná a zöld szemüveget Dorothy-ra, mikor belép Smaragdvárosba, szóval bejuthat, mert egyszer már nem hazudott, hanem igazat állított magáról, és ekkor
de csak ekkor
és nem előbb
és még fokoznám a feszültséget, ha lehetne
de minek
mert úgyis lescrollozol,
bejut Truville városkájába
ami a TV torony mellett van a mezőn
de nem lehet megtalálni csak úgy, mert ő talál rád, mikor egyszer végre nem hazudsz magadnak
és ...
Welcome in Trueville
Döbbenten olvasom ezt az indigókkal foglalkozó cikket. Idős, egész felnőtt életét az indigók érkezése előtt leélő ember (Ursinyi Julianna Ágnes) nyilatkozik, hogy az indigók voltaképpen betegek!
Ember! Ha beteg az indigó, akkor itt pár éven belül MINDENKI beteg lesz! Hiszen ezt jelenti a korszakváltás!
Julianna! Ha őket betegnek minősíti, akkor a betegség mint állapot velük új dimmenziókat kap! Olyan ez, mint az a scifi, amelyben a vírust megkapottak látszólag lebutulnak, de aztán mindenki megkapja, (kivétel egy szemlélő, a mesélő, akit a betegségen átesett, és már nem fertőzőek közé titkon juttatnak), és a karanténba zártak egyre többen lesznek, majd a karanténon kívül lévők elfogynak. Ki is van a rács mögött? Ki is beteg, és miért? Melyik szó az elfogadott?
Viszont tény és való, hogy az indigó (szinonima itt az érzékeny, túlérzékeny, hiperaktivitásra hajlamos, örökmozgó, fimóta, figyelemhiányos, de ugyanakkor empatikus, szinergiákat felismerő, pozitív gondolkodású, érzékeny) gyermekeket a régi módszerrel nevelő szülők, tanárok, nagyszülők, segítő foglalkozásúak bizony ártanak.
Sajnálom, ezerszer is sajnálom, hogy ilyen kemény szót kellett mondanom. Ártanak.
ÉN IS megkongatom a harangot.
Ha a fiatalokkal, ha a gyerekekkel, ha az indigókkal nem úgy bánunk, mint kellene, mint szeretnék, temperamentumukból adódóan elsöprik azokat, akik útjukba állnak!
Az indigók ugyanis máshogyan sérülékenyek, mint az előző korszak gyötrődésre (is) termett emberei! Ha nem elfogadást, nem nyugalmat, hanem ezek ellentétét tapasztalják, olyanokká válnak, mint a szétesett, talajtalan emberek. Hiszen ezen két ok miatt valóban talajtalanná válnak ők, a földreszállt angyalok, és lesznek belőlük akár szó szerint agresszív, megülni pillanatra sem bíró, mindent és mindenki őrületbe kergető kisördögök.
De ezért nem lehet AZ a hibás, aki éppen ide érkezett. Mintha a lakásunkba lévő rendetlenség miatt az éppen érkező vendéget okolnánk!!! Ugye, morbid?
Előbb kell a lakásunkat rendbehozni, mielőtt vendéget fogadunk. Előbb kell magunkat, érzéseinket rendberaknunk, mielőtt gyermeket, sőt gyermekeket hozunk e világra! Tényleg nagyon nagy a szülő felelőssége!
Elindítok egy sorozatot ezennel, ami az új világidőszak, a vízöntő korszak, és első hírnökei, az indigó gyermekek világával foglalkozik.
Honnan van? Csak jött az éterből. Kicsi gyermekek mondták el mosolyukkal - mondhatnám titokzatosan, mint Mona Lisa, de nem akarok ebből megfoghatatlan és érthetetlen maszlagot. Ezért egy-egy példával is meg fogom világítani, mire gondolhatott a szerző, mit érhet rajta az a kisgyermek, aki így még nem tudja elmondani, milyen nevelést, milyen kereteket, milyen világot kér magának.
Hol lakik egy egészséges gyermek?
A szülei szívében.
Ez meglehetősen furcsa meghatározás.
Nem. Nem furcsább, mint a kérdés.
- Arra akartam kilyukadni, hogy milyen a lakás, a gyermekszoba, ami jó egy gyermeknek.
- Sokféle lehet. Ameddig a szülő, a gondozó ott van vele, addig bármilyen lehet jó. Lehet nélkülözni, lehet kicsi, lehet anyával egy ágyban, ha a szülő rendben van, ha jól érzi magát, és tud adni a babának, addig a babának az megfelelő.
- És mi van akkor, ha szükségszállás, ha nincs pénzük?
- Természetesen akkor maga az anya, a szülő, a gondozó sem tud jól lenni, tehát nem tud adni. De nem alapvetően a szállásról, nem a lakásról van szó. Mint minden, ez is lecsapódik a felnőtt gondolatvilágában. Ha az anya nyúzott, és ez lehet azért, mert nincs pénzük, és éjjel dolgozik, vagy mert nagyon jól állnak, de éppen válás zajlik, és ezért nem tud a babára figyelni, mind a kettő nagyon hasonló módon fogja bántani és zavarni a babát. Kívülről nem lehet ezen kettő ok között különbséget tenni.
- Mégis, mit tanácsolsz akkor?
- Mire?
- A szállásra.
- Makacsul ragaszkodsz egy okozathoz, ami ráadásul nem is egyetlen dolog okozata, hanem több dologé is lehet.
- És?
- És? Rendben van, végül is válaszolhatok erre is, csak tudni kell, hogy több dologra is lehet ez a válaszom.
Maga a szállás nem számít. Vagy ha úgy gondoljuk, hogy számít, akkor keveset. Amikor számít, az csakis az anyára, vagy a gondozóra mért hatásként számít. Elég ez így?- Azt hiszem, most nem erősködök ezen többet. De azt azért még megkérdezem, hogy mit számítanak a színek? - (A.King - A gyermek színe sárga)
HOL LAKIK EGY GYERMEK?
Ugye mennyiszer elmondták már eleink is, hogy a szeretet számít? Ez tesz különbséget viskó és viskó között! Elrettentő példaként hozták a kastélyt, ahol hidegség van.
Azt gondoltunk, hogy a viskó jó, a kastély rossz. Pedig kortántsem! Ha anya (és persze apa is, ha ő van otthon a kicsivel) elégedett a környezettel, jól érzi magát amikor a kicsivel foglalkozik, ezt a kiegyensúlyozottságot kapja meg a baba. Akkor ő is az lesz.
Ha pedig ...
Nem is folytatom, mert egyértelmű. Ha nem lenna az, lehet kérdezni, mondani, vitatkozni lenn, a hozzászólásokban.
Ő csak mondja. Mondja a rossz híreket, a világ rossz oldalát.
Még be is bizonyítja, hogy ez kell. Hiszen ismerned kell! - mondja ő.
Én meg csak hallgatok, és azon gondolkodom, hogy tényleg kell-e?
Könnyű volna azt mondani, hogy "elkerülöm én a bukatókat és elkerülöm a negatív embereket". De tényleg meg tudom-e tenni? És meg tudom-e magam védeni a negativizmustól?
Ismerős szituáció, hogy egy nagyobb társaságban a pozitív kisugárzású emberek alkotnak csoportot, a negatívak meg egy másikat, és kedvükre csámcsoghatnak a kínjaikon. Jó is ez, én hiszem, hogy erre nekik szükségük van. Nekik. De nekem?
Volt idő, amikor rossz érzéssel töltött el, hogy hallok kínlódásról, pénztelenségről, gyászról, fájdalomról. Persze, engem is elérnek ezek, de nem mondom úton útfélen. Azért sem, mert miért is akarná hallani, és azért sem, mert én magam nem akarom - magamtól sem - hallani. Egyébként a TITOK könyv és film, vonzás törvénye, valamint sok önismereti, önsegítő könyv is ezt mondja: "többet segít, ha a pozitív gondolataidat ismételgeted". Na jó, én most pozitívan fogalmaztam, voltaképpen úgy hangzik ez el, hogy "a kínjaid ismételgetése csak újabb kínokat vonz be"
Amíg rossz érzéssel töltött el mások kínjainak hallgatása, addig tudtam, hogy nekem is gondom van életem ezzel a részével, és kutattam, kerestem, kínoztam magam azzal, hogy kiderítsem. Amióta szeretek élni, és elfogadom benne a jót is, a rosszat is, csak éppen a jót többször emlegetem, azóta összességében boldogabb vagyok.
Vagyis tegnap meghallgattam, a többiek is meghalltatták, - mi mást tehettek volna, egy asztaltársaságot alkottunk - majd igyekeztünk másra terelni a szót.
Azt azonban nem lehetett nem észrevenni, hogy a negativizmus minden "szót kapás" után szürke szmogként ült az asztal fölé, és csak lassan, sok-sok mosoly hatására volt képes eloszlani.
Közben a vízöntő korszak ifjú titánjai egyfolytában nevettek, játszottak, számukra negatív energia nem létezett...
A betegség szintén az élet része - amikor ezt kimondom, olyasmi érzésem van, mintha templomban ülnék, és liturgiát hallgatnék a harmadik sorból. Nagyjából a fejem fölött szól a hang, a szószékről, és mondja ezeket a mondatokat, én pedig érteni vélem. De nem értem. Általában nem értem.
Csak azt értem belőle, hogy egyesek számára az élet minden pillanata betegséggel teli.
Ma beleolvastam az autoimmunos lány történetébe. Ami meglepett, de nem egyszerűen meglepett, hanem egy kicsi világ változott meg az elmémben e miatt, hogy ő milyen teljes életet él.
Kívülről minig csak a betegséget látjuk, és mindig arra gondolunk. Még szerencse, hogy ő nem gondol mindig arra! Olyan neki, mint nekem mondjuk a magassarkú cipő. Én azt nem szeretem, de néha viselem, olykor töri a lábamat, olykor felbukom benne, aztán leveszem, és jól érzem magam.
Csak egy kicsit idézek tőle. Azért, mert tetszik:
Nem pedig hogy mit mond a másik, mindenki a saját maga dolgával kellene, törődjön. Csak erre még az emberiség nem jött rá, még az a sikk, ha ki lehet beszélni valaki, vagy pletyizni lehet valakiről, hogy mit tett kivel van stb., http://sle.freeblog.hu/
Legyen az életnek hála!
Tudom, kissé fellengzős, de ha az Istent magamba képzelem el, akkor akár azt mondhatom, hogy az Isten bennem az az energia, amit Kundalini energiának tartunk.
A Keresztcsont Sacrum névre hallgat, vagyis szent.
Egy kis lépés, egy allegória, és azt mondom, hogy ez maga az Isten bennem.
Pontosabban ez a helye, és ha ez a hely energiával telt, akkor Isten benne van a házában.
Jó, ez a filozófia akár erőltetett is lehet, de ma ez jutott eszembe Jogi Bhajan szavairól: "Az életet ajándékba kaptad (Istentől). Engedd, hogy Isten magával vigyen a saját utadra"
Ha egyek tudunk lenni - gyakorlás által - akkor már csak mennünk kell :-))
Ha most kellene választani, az új generáció kit választana?
Koppányt!
A jurtát, a szabadságot, a nomád életet, az előre nem láthatóságot!
Kis filozófia mögötte, persze saját, kié is lenne másé...
Ami ezer éve előremutató volt, most, amikor újfajta tudatosság lép be életünkbe, - főleg a fiatal generáció által -, már béklyó. Amit ők levetnek, és velünk is levétetetnek. Ha velük megyünk. Ha nem, akkor maradunk, és a kérdés, hogy marad-e a világ velünk. Ha maradunk...
Persze maradhatunk is. Hiszen mi már a régi rendbe belegyökerezettünk.
Vagy mégsem?
Máshogy teszem fel a kérdést. Miért ne mennénk?
Lehet, nekünk megadatott, hogy két életünk legyen?
Ha befejeztük rendszeres, sorsunk, karmánk által megszabott feladatunkat, felcserélhetjük életünk folyását arra, amire gyerekeink és a fiatalok életüket teszik fel.
A szabadságra, arra, hogy megtehessük, amit belül szeretnénk, amit már gyerekként is vágytunk tenni.
Kérdés: megyek, és lesz még egy életem, vagy maradok, és meghalok, amikor a világnak változása lészen.
Amikor egy lesz a kérdés, és rá egyetlen válasz lehet csupán.
"Készen vagy?"
Készen.
Az angolban minden, ami fenséges, nagyságos, csodálatos, és még sorolhatnám, szóval minden a "she". Ezzel a szóval illetik.
A Kundalini mindenképpen "she", ha róla beszélünk.
Ez az energia mindenkiben megvan, a kérdés csak az, hogy hozzáférsz-e.
Persze. Mindenképpen. Ahogy Shri Mataji a videón elmondja, meditáción keresztül tapasztalta meg először. Én is így voltam sok-sok évvel ezelőtt. Fantasztikus volt, ahogy átjárt ez az energia, mint egy belső remegés. Orgazmusszerű állapot volt, annak fizikai hatásai nélkül.
Amit akkor még nem tudtam, hogy lehet és talán kell is terelgetni.
Kundalini egy kígyó, ami tekereg, kavarog bennünk. Megy felfelé, talán nem is egyenesen, hanem spirálisan, ahogy a kígyók szoktak.
Ez a videó a kundalini.hu-n van feltüntetve, de én közvetlen linket adok.
A kundalini energia elérésének csak egyik módja a kundalini jóga, vagy ha angolul akarunk rá keresni, kundalini yoga.
A keresőknek, a XXI. század gyermekének, a vízöntő korszak embereinek fontos ez az energia, minden egyes nappal közelebb kerülünk ahhoz az állapothoz, amikor többé már nem lehet külső indokokat hoznunk előrejutásunkra vagy megrekedésünkre, csupán saját energiánk irányítását.
Itt ezt az energiát kundalininek hívják. Magunkban bárhogy hívhatjuk ezt az erőt, de hogy létezik, és hogy magunkon belül mindent magával húz, vagy akár magával ránt, az egyetemes, mindenkire érvényes.
Ez tény.
Egyre több helyen olvasom. Számomra szent szó lett.
Kapu.
Angolul: Arch
Egy hely, ahol egy bizonyos, vagy bármely időbe, létbe, térbe bepillanthatunk.
Egyszerűen megfogalmazva, mentesen minden ezoterikus felhangtól:
Kapu lehet egy könyv, amin keresztül bepillantunk más korokba, más személyek életébe.
Kapu minden igaz tanítás, hiszen általa új élményeket, új tudást kapunk. Sokszor saját magunkból persze, de ha addig nem fértünk hozzá, akkor bizony ez új.
Csillagkapu - egy sorozat címe, amiben a kapu más világba, más szokások és erkölcsi elfogadások világa.
A kapun keresztülmenve tudunk meg újabb és újabb dolgokat önmagunkról, a világról. Mintegy felismerés, tudatosság kapuja.
Spirituális korszakváltás a Napkapun.
A kapuk kinyíltak, a lehetőség adott.
Ha így nézzük, én is egy kapu-őr vagyok. Itt állok, és "prédikálok" :-))
Ismerem én az alapmantrát, és másokat is, de a Sa-Ta-Na-Ma nem mindig hoz nekem, mint nyugati embernek megoldást, ha nyúzott és zaklatott vagyok.
Tény, hogy jó érzés a kundalini jógában a Sat Nam szavakat szokás mantrázni, még jobb irányított levegővétellel tenni.
"Csináld végig" - mondtam magamnak. Egymás után, sokszor. Mindig akkor, amikor megálltam egy cselekedetben.
Ismered, milyen az állni egy feladatban? Állni, és nem tudni, mit kellene csinálni?
Nekem ilyenkor segít a "csináld végig". Nem engedi, hogy új feladatba kezdjek, míg az előzőt be nem fejeztem.
Csináld végig...
Osho egy csomó ilyen modern dolgot fogalmazott meg. Yogi Bhajan talán nem is mondta. De nekem bejön.
Lehet, hogy csupán energia koncentrálás. Lehet, hogy csak emlékeztetés.
Ajánlva. Igen. Nem, nem kérek elsőbbségit.
Hogy mit? Sorsjegyet? Nem, nem kérek sorsjegyet.
Persze, számlát. Igen, arra. Micsoda? Ügyfélkártya? A postán is? Hmm, jó ötlet.
Nem, a kártya mellé nem kérek sorsjegyet.
Igen, persze, nyomtatva a számlát, köszönöm.
Sorsjegy? Majd biztosan valaki.
--
Sors? Nekem a sorsom nem jegyben van.
Igen, ügyfélkártya, miért nem.
Hogy miért nem akkor? Mert inkább túró rudira költöm. Ön is? Akkor már ketten vagyunk. Nem, még unalmamban sem. Nem kaparok.
Igen, ajánlva. Igen, persze, utánvét. Egyben a számlát. Arra az ügyfélkártyára. Nem is gondoltam volna, hogy már van ilyen. Igaz, nem plastik.
Nem, nem kérek. Persze, mosolyognivaló. De akkor sem.
--
Utána jutott eszembe, hogy a villamoson találtam egy sorsjegykaparó műanyag vackot.
Micsoda újítás!
Vehettem volna egy kaparós sorsjegyet.
Kirekeszt. Az egyház a másikat, egyik nagy gondolkodó másnak a tanítványait, és különben is, a jóga meg borzasztó!
Mondják, persze egyre kevesebben.
Akivel ma beszéltem, úgy néz ki, mint 40-45 éves. Saját bevallása szerint 57.
Jógázik.
Na de nem ezt akarom dicsőíteni, mert nem is kell, sem őneki nincs szüksége rá, sem a jógának.
A furcsa az volt, ahogy arról beszélgettünk, hogy a katolikus vallás elítéli a jógát. De mit vajon? Az is egyisten hit, pontosabban keleten, akik leginkább gyakorolják, azok hite (is) egyistenhit. Van ugye benne némi mantra, amikor kántálunk dolgokat, vagyis zsolozsma. Van benne mudra, vagyis kéztartás, szó szerint imádkozó kéztartás. Van benne meditáció, vagyis szép, lassú saját ima, és van benne imagináció, pláne ha a szószékről igencsak érzékletesen tálalnak egy szép, színesen megírt történetet.
Befogad vagy kitaszít?
Ez járt bennem, míg jöttem hazafelé. - De most már Villont idézve lett kicsit más a cím.
Szó szerint a gondolatom a "kirekeszt és bezár" volt, vagyis aki kirekeszt, az bezárja saját magát. Valahogy úgy, mint az állatkertben: "ki melyik oldalán van a rácsnak?". De mégsem.
A jógások nem mondják, hogy nem támogatják az egyházat.
A múltkorában hallottam, hogy a kundalini jógát, meg Oshot, és még kíváncsi leszek hogy kit, az ő csoportja, pontosabban annak már nem életben lévő vezetője és annak örökségét továbbvivő feje nem támogat. Magyarán szólva tilt.
Ma én azt láttam meg, hogy aki befogad, az nagyobb lesz, aki meg kitaszít, azt én furcsának tartom.
Az elvárás, ami minden rossz alapja. Szeretnéd tudni miért? És van elvárásod is ezzel kapcsolatban, Lássuk csak!
Elolvasod, rászánsz egy percet, és ha a végén nem tudod meg, amit a címben ígértem, akkor engem elítélsz. Majd hozzákezdesz a munkádhoz, és ha nem teszed meg, amit magadban kigondoltál, és még kora délután, a találkozód előtt rá kellene nyomni a "végeztem" pecsétet, akkor elítéled magadat. Majd hazamész, és ha a párod nem vásárolt be, akkor dühös leszel rá, hogy nem tette meg, függetlenül attól, hogy megígérte-e, tudott-e a te elvárásodról, és ha tudott, akkor mi is okozta, hogy nem a te elvárásod szerint alakultak a dolgok.
Elvárás. Akár egy szokás.
Pedig olyan szép szó volt ez szüleink, tanáraink, a dicső iskolaigazgatók ünnepi beszédei alkalmával.
Elvárás.
Olyan egyszerű is volt, amikor megkaptuk a munkaköri leírásunkat.
Elvárás lenne, hogy megszabaduljunk az elvárásoktól?
Nos, semmi elvárás. Mint egy mantra a jógában.
De ha te megszabadulsz magaddal szemben ettől, csupán ez időben is teszel, teszel, teszel, akkor megdicsérheted magadat, és utána a dicséretet (merthogy már kaptál ma) gyorsan tovább is adhatod a többieknek. A párodnak, gyerekednek, beosztottadnak, a boltban az elárusítónak, és még sorolhatnám.
Nem, semmi pátosz, remélem el sem várod :-)) de
"ELVÁRÁS NÉLKÜL" lenni csak egy óráig is, nagyon nagy élmény.
Ui: engem arra emlékeztet, amikor nyaralok. Nem várom el, hogy az idegen város milyen legyen, de élvezek minden pillanatot.
Ihlet- Egypercesként kaptam, egypercesként adom tovább.
... a levegőben – szó szerint vettem át Schlingloff Sándortól, ő pedig vagy kitalálta ezt az ütős mondatot, vagy szintén kölcsönvette. Ő nem mondja, hogy kitől.
Föld Anya dübörög a lábak alatt, visszhangozza az ősi dalt. A dobok pergő ritmusa életre kelti a szívek dobogását, majd kíséri azt, és végül már csak visszhangozza. A közös tánc felébreszti a bennünk szunnyadó energiát, és az útjára indul a testben. A dal, mint mantra visszhangzik a fejemben. Dinamikus meditáció. Ez a tánc.
Csodálnám, ha le tudnék ülni utána.
Az Istennők által keltett tűz belevilágít a keskeny éjszaka idősávjába, és akinek úgy tetszik, annak most indul az újabb év.
Sokszor kérdezték tőlem barátaim - megjegyzem, hogy hosszú út vezet a kérdezésig, nem egyszerű dolog idegen talajra merészkedni - "mitől más egy-egy közösség, mi az az energia, ami ilyenkor képződik"?
Ha emberek és tevékenységek energiáiról beszélünk, könnyen beskatulyáznak az ezotéria díszes de túl könnyű dobozába. Pedig a legmagasabb és legmélyebbre merészkedő tudomány, az atomfizika bizonyította, hogy a fizikai minőség és az energia egymással felcserélhető, egymásba átalakuló dolgok.
Viszont én nem mennék ilyen mélységekbe, mert az energiát megérteni nem szükséges, vele élni szükséges, használni ajánlatos, látni meg...
Kis filozófiai eszmefuttatás. Csak egészen kicsi:
Kezdem azt hinni belűről, hogy energia nem létezik magában. Csak valamivel kölcsönhatásban beszélhetünk róla. A keleti magányos szerzetesek, jógik, erdőlakó bölcsek (majdnem erőlakó lett belőle, ez freudi elírás lehetett) a környezetükkel voltak kölcsönhatásban, az élő természettel. Mi pedig, akik városban, családban, munkahelyen élünk, más emberekkel kapcsolódunk.
Tegnap este, a tűz körül ezt éreztem meg.
Páran már összeszokott társaságot alkottak, és az energiáik, összehangoltságuk, szavaik egymást erősítették, mint a hullámok a tó vizén.
Mások néha kioltanak egy-egy hullámot a pont ellentétes beszólásokkal, mozdulatukkal.
Ha több az egymásra hangolódó ember, ott létrejön valami hihetetlen jó érzés, az egység, pedig minden mozgásban és átalakulásban van.
Ezért el is veszik ez minden egyes tánc után. A tánc, amelyben van keménység és lágyság, a dobolás, az ugrás, és van a kendők és szoknyák suhanása. A tánc, amelyben magad vagy, mégis a körben mozdulatod alakulhat a szomszédéhoz, vagy éppen a tűzből pattanó szikrákhoz.
Ezt élni kell - mondhatnám - de azért írom le, hogy míg olvasod, átélhessed te is.
Azért is leírom, mert tegnap, mikor kívánni kellett, mikor ezt a kapott érzést, energiát, csatornát felajánlottuk egy nálunknál magasabb célért, és hangosan kimondtuk ezt, a tánc hevéből lenyugodva ezt éreztem magamban. "Tedd láthatóvá az energiát, az összhangot, a harmódiát, a szenvedélyt, az életet, az élet teljességét"
Lebe-Liebe-Lache-Mache - kántálta egy német ajkú. Élj, szeress, nevess, és csináld, tedd mindezt!
Energia a dobolás is.
De arról majd máskor.
Utolsó kommentek